1Az asszonytól született ember rövid életû és háborúságokkal bõvelkedõ.

2Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó.

3Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é engem?

4Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.

5Nincsenek-é meghatározva napjai? Az õ hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át.

6Fordulj el azért tõle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek.

7Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az õ hajtásai el nem fogynak.

8Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke:

9A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete.

10De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van õ?

11Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad:

12Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az õ álmukból.

13Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam!

14Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? [Akkor] az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom.

15Szólítanál és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezednek alkotása után.

16De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet!

17Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bûneimhez.

18Még a hegy is szétomlik, ha eldõl; a szikla is elmozdul helyérõl;

19A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé.

20Hatalmaskodol rajta szüntelen és õ elmegy; megváltoztatván az arczát, úgy bocsátod el õt.

21Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törõdik velök.

22Csak õmagáért fáj még a teste, és a lelke is õmagáért kesereg.